MÁRCZIUSI EMLÉKEK.
MAGYARORSZÁG fővárosának e század folyamán két olyan márcziusa volt, melyeknek emléke örökké feledhetetlen marad. Két nevezetes áramlat hömpölygött végig a főváros utczáin : borzadalmas, vészt, romlást és nyomorúságot hozó az egyik, melynek nyomán gyász és siralom keletkezett s évtizedek szorgalmának gyümölcse merült enyészetbe; lelket emelő, magasztos a másik, mely új remények magvait hinté el a halálos dermedés helyébe s hosszú, nagyon hosszú tél után a tavasz érkeztét jelenté, mely megtöri a tél bilincseit s fölszabadítja a lekötve tartott rejtező erőket, hogy közremunkáljanak egy jobb sorsra érdemes nemzet fölvirágozásán.
A természet haragja zudítá reánk az elsőt, hogy elpusztítsa a föld színéről a kulturéletnek egy itt keletkező középpontját; a népek lelkében támadó új tavasz levegője hozta a másikat, hogy itt is egy hatalmas szövetségest teremtsen azoknak, a kik a népek millióinak szabadságára egyesülnek.
És különös, e természetére ép ugy, mint irányára egymással homlokegyenest ellenkező két áramlat, a romboló és az alkotó: márcziusnak, az ibolyák hónapjának épen arra a bizonyos napjára, l5-ére esett s épen egy évtized választá el azt a márczius 15-ét, mely a fővárosra pusztulást, a nemzetre gyászt hozott, attól a márczius 15-étől, mely az új életnek kezdetét jelenté s mely azóta a magyarnak nemzeti ünnepe lett.
Mintha csak jóvá akarta volna tenni az egyik a másikat. Most, hogy mind a kettőt évtizedek választják el tőlünk, egymás mellé állítva kívánjuk fölidézni mind a kettőnek egynémely emlékét, még pedig amennyire lehetséges mindegyikét azonkoru följegyzések nyomán, bemutatva némelyeket a sokszorosító művészetnek azon időbeli reánk maradt ritka emlékeiből is, melyek ama napokat hozzánk közelebb hozni, élénkebben megjeleníteni alkalmasak s melyek közül egyik-másik ma már ereklyeszámba is mehet.
1838. MÁRCZIU S 15.
Az 1838-iki márczius 15-ikének gyászos nevezetessége, most, midőn mondhatni mesés rohamossággal növekedik egy új, mopolygó, vidám metropolis a szőke Duna mentén s óriási léptekkel igyekszik utolérni szépségben, nagyságban nyugati idősb testvéreit; midőn az akkor rá következett rettentő csapásnak nyoma sincs már többé s az általa okozott csapásnak minden következését kiheverte, — úgy tűnik föl előttünk, mint valami gonosz álom. Pedig hogy valóság volt, megolvashatjuk magokból még a vész tartama s annak közvetlen hatása alatt följegyzett jelentésekből.
A «Jelenkor» czimü lapnak márczius 21-iki száma részletes leírását közli annak a borzasztó árvíznek, mely márczius 12-ikón kezdődve, 1 3-án és 14-én egyre nőve, 15-ikén rémületességének tetőpontját érte el s Budának és Pestnek alantabb eső részeit hullámsírba temette. Hideg, kemény tél volt az 1838-iki. Január 5-ike és 6-ika között megállott a Duna jege s a O-pont fölött 20 lábnyi magasságban csaknem egyetlen tömeggé fagyott. E borzasztó jégtömeg mozdulatlan maradt márczius 8-áig. A 8-ika és 9-ike közti éjjelen végre megmozdult a roppant massza s megindult a zajlás. Buda és Pest lakossága, mely két hónapon át a legnagyobb aggodalomban élt, most föllélekzett, mentve hitte magát. De a következés csakhamar megmutatta, hogy öröme még korai volt. Bécs, Pozsony, Győr, Komárom alól nagyobb kártétel nélkül takarodott el a jég. De már alább, a hol a Duna kanyarogva megy s szűk mederbe szorul: Visegrád fölött a jég egész hegyekké torlódott s ez annyira visszanyomta a Duna hullámait, hogy nemcsak Párkányt áraszták el egészen s részben el is mosták, hanem még Esztergomban is mintegy 600 ház került viz alá. Innen dúlva jött alá Visegrádnak a Nagy-Marosnak, s ezeket is majdnem elpusztítva, neki rontott Vácznak s itt mintegy 350 házat ledöntve, több elragadt hajóval, malommal, házfedéllel, fakészülettel, stb. Budapestnek tört.
S ámbár itt újra megállott a jég, a növekvő viz azt márczius 12-án oly iszonya gyorsasággal kezdte emelni, hogy a megrémült lakosok a budai Vízivárosban, Tabánban, Országúton, Újvárosban és Ó-Budán még a felső emeletekből is csak életveszélylyel menekülhetének. Az összedöntött sok száz házból egész Pestre s a budai várba elhangzott a lakosok jajveszékelése, „úgy hogy összeborzadt a szív némely szörnyű látványokra".
Mindezt azonban, irja a «Jelenkor», nem is hasonlíthatni a Pesten történt rémitö pusztításokhoz. 13-án esti 10 óratájt harmadszor s e napon utolszor kondult meg székesegyházainkban a vészharang s mindenki tudá, hogy az árrá átrontott a fékező gáton. A dúló özön oly irtóztató gyorsaságsággal emelkedék, hogy éjfél után 1 óra 20 perczkor már 27' 1" és 9 vonal magasságra jutott. Először a váczi gátat szakasztá meg felső részén s keresztül rohanva az egész városon, a soroksári gátat is átszegé. A jég a csepelszigeti jobb és balágon megakadván, a visszatolt viz a pesti szénraktártól a Ferenczvárosba özönlött s még éjfél előtt a Duna melletti utczákba tolult oly sebességgel, hogy a földszinti lakosoknak alig vala idejök személyök megmenthetéséro. 1 l-én a József- és Terézvárost, az al- és feldunasor alantabb részeit már annyira elárasztá, hogy minden perczben zuhantak alá házak s számos embert és barmot temetének romjaikba, mivel annyi helyre mentő-ladik nem volt, s ha lett volna is, nem siethetett mindenüvé egyszerre. Egész napközben megujultak a hajborzasztó tünemények a a házbeomlások, a segítség vagy szabadító csolnak után kiáltozások egyre tartottak s kivált a Józsefvárosban lélekrendítö jelenetek között számos ember leié halálát. S ez állapoton az éj
se változtatott, sőt növelé sötétjével a borzadalmakat.
Márczius 15-én már a Bel-, Teréz-, Lipótvárosban is megkezdődött a házdülés. Derra két emeletü nagy szögletháza a vásártéren rettentő ropogással omlott össze, aztán a Kendelényi-ház, a Paradicsom és a Fejérhajó egy része; a növendékpapság is elhagyá nagy hasadéki miatt összeomlással fenyegető házát. Összedűlt a Jankovieh-, a Pyrker-ház. A betóduló víz sok helyen beszakasztá a kutakat, csatornákat s főleg a földalatti üregű nagy pinczéjű házakat fenyegeté beomlással, míg másutt még a földből is fölbugyadozott a víz, sustorogva és örvénymódra kavarogva.
...
De a kik biztos helyre jutának is, szenvedésüknek korántsem lett vége. A református egyházba menekülők alatt a sírboltnak a bezúduló rátol fölázott boltozata lezuhant s hány ember ; veszté életét! S a többiek, mivel már térdig gázoltak a perczröl-perczre magasló jeges vízben s megfagyástól vagy megfulástól kellé tartamok, rémültökben a vészharangot kongaták, mire elszálliták őket a sz. Ferencz-rendiek házába. De a falak repedezése miatt itt se maradhattak, az egyházba kellé menekülniük, hol éhen-szomjan, bőrig ázva, hideg köveken, halálos félelemközött küzdöttek át a borzasztólag hosszú éjszakát. Mire megvirradt, a viztől mentes házak szinig voltak tömve a lakásaikból elmenekültekkel, így az Újépület, a Ludoviceum, a Károly-kaszárnya, evangélikus templom, gróf Károlyi György háza és az új vásártéren néhány fabódé.
Végre 16-án délután, Albertfalvát, Promontort s az egész Csepelszigetet elborítva, utat tört magának a jég- és vízözön s hirtelen apadni kezdett a Duna. A nép lakásai fölkeresésére indult; de hány lelé meg! Az utczákon itt-ott holt embereket s döglött barmokat lehete látni fölakadva a jégtömegek tövében.
Pesten összesen 2281 ház omlott össze, megrepedezett 827 és csak 1146 maradt épen, Budán 762 ház közül 207 egészen, 262 részben összedűlt. A viz magassága a Rókus mellett 8' 6", a belvárosi plébánia templomnál 7' 11", az apáczáknál 6' 6", a józsefvárosi templomnál 5' 2", a terézvárosinál 3' volt az ajtók küszöbétől számítva. Pesten csupán az épületekben esett kárt, a bútorokban, árukban, gabonában, marhában, stb. szenvedettet nem számítva, 10.500,742 p. forintra becsülték és l51 ember vesztette életét.
Az 1838-iki árrá pusztításainak ez egykorú eljegyzések által nyújtott képét kívánjuk kiegészíteni, midőn a főváros egyes részeinek az árrá alatti vagy közvetlen utána való állapotát feltüntető rajzokat, melyek a természet után fölvett vázlatok alapján ugyancsak az időben készültek, hű lenyomatban itt bemutatjuk, mint ama gyászos idő fönmaradt emlékeit.
1848. MÁRCZIU S 15.
Tiz évvel az árvíz szomorú emlékű napja után ezután egészen más márczius 15-ike virradt 
Budapestre. Két kis füzet fekszik előttünk, zöld borítókban; mindenik füzet elején egy-egy arczkép, azokat ábrázoló, kik tényezői voltak ama nagy napoknak, melyekről a füzetek szóknak. Czíme:
«A magyar forradalom napjai», írta Nyári Albert, ugyanaz a tudós heraldikus báró Nyáry Albert, kinek haláláról csak az imént emlékeztünk meg e helyen. Ama napok ifjúsági mozgalmainak ő egyik leglelkesebb tényezője, s hű krónikása volt. Négy füzetet irt a márcziusi napokról, de a mint a nemzeti múzeum könyvtárának ajándékozott két első füzet borítékán a kiadó, Magyar Mihály keze által följegyezve látjuk, a harmadik és negyedik füzetet Windischgiitz herezeg a budai egyetemi nyomdában lefoglaltatá s egyetlen példány sem jutott belőle a közönség kezébe.
A mi czélunknak, az 1848-iki márczius 15-íkéről is egykorú emlékeket közölni, e két ritka füzet is megfelel. Hisz a nagy nap története főbb mozzanatait úgy is minden magyar ember ismeri. De kevésbbé azt a világítást, melyben ama nap a szemtanú nemzedéknek, sőt magoknak a tényezőknek feltűnt s melyet a mai kor gyermekével, ha csak fogyatékosan is, egész közvetlenségben megismertetni nem lesz érdektelen.
Báró Nijáríj Albert, vagy mint nevét ama napok szellemének megfelelöleg irá : Nyári Albert, előre bocsátván a magyar nemzet történetének a népszabadság szempontjából való ismertetését egész a forradalmat megelőző napokig, a pesti ifjúság körébe vezeti az olvasót.
Az ifjú Magyarország van, — úgymond — arra teremtve, hogy a korszellem igényeit megszentesítse ! Az ifjú keblének villámérzelmei gyűlölik leginkább a zsarnokságot! az ifjúi élénk képzelet varázsolja elő a szebb reményeket, melyek tettre híva, a nemzet valódi dicsőségét előmozdítják. Az ifjú lélek független, nemesre törő vágyai nincsenek korlátozva; tettre lelkesül romlatlan szive, ha elnyomottakat lát s nem törve meg az életnek mostohaságán, kétszeres erővel
ront elő az elnyomatásnak megdöbbentésére. Ok a szabadság tribunusai! ő bennök csírázik a korszellem !
A pesti ifjúság hivatását tökéletesen felfogta. Az elfojtott szellemet kifejtendők, 1847 decz. 6-án többen a helybeli ifjúság közül összeálltak, hogy társulatot állítsanak, melynek czélja volt viszonyos eszmecserék, értekezések s más egyéb szellemi működések által kipótolni azt, mit az iskolai élet vagy egészen elhanyagolt vagy tán épen visszásán iparkodott a tanulóval elhitetni. E társulat szervezete a legszabadelvübb alapszabályokra lön építve. A tagok nem valának semmiképen lekötve, tagja volt e társulatnak s működhetett abban mindenki, ki benne megjelent.
Összejöveteleit minden héten kétszer: kedden és csütörtökön tartá, midőn a tanuló ifjúság nem volt az iskolai délutáni órákkal elfoglalva. Az összejövetel állandó helye a «Jelenkori) hírlap szerkesztőségének kiadói hivatalszobája volt. A vitatkozások nyílt ajtó mellett tartattak s korszerű politikai kérdések körül forogtak. Vitatkozott az ifjúság a kasztrendszerek, a szabadság, a hierarchia s több effélék fölött.
A zsarnokság ez összejövetel ellen is fölemelt pálezáját; de a fenyegetés, a kémek az ifjúságot önképeztetésétöl vissza nem rettenték. A látogatók száma mindinkább növekedett, s végre a hírlapok is kezdenek arról megemlékezni.
De a hely szűke akadályozni kezdé e társulat mindinkább népszerű működését és ekkor az ifjúság egy oly merész lépésre tökélte el magát, mely még eddig a fővárosban hallatlan vala. Mi eddig csak privát helyen történt, azt ők most nyilvános helyre tevék át. Az összejövetelek helyéül a Fillinger kávéháza tüzetett ki.
Ez fontos lépés volt: a forradalom első lépése!
Ha beléptél volna esténként a kávéházba, azt vélted volna, hogy parlamentbe léptél. Az ifjúságnak értelmes tagjait láttad volna ott hosszú asztalok mellett ülve, a világ napi eseményeiről eszmélkedni. A hírlapok előolvastattak és ők környezve valának a népnek százaitól. A kávéház a szabadság templomává vált, melybe a lelkes ifjuság a szabadság Istenének járt áldozni.
Soha sem feledhetem el — írja Nyári — azon nagyszerű estéket, melyeket e lelkes ifjúságnak köreben tölték. Ez esti összejövetelek valának a kapocs, mely az ifjúságot a néppel szorosan összefüzé, az egyéneket egymással megismertetvén, népszerűséget adott a szabad elveknek. Megjegyeztem magamnak a szavakat, melyeket egy este egy vidéki táblabirótól hallék: «Megéljük még azt az időt, mikor a kávéház fog a törvényhozásba befolyni!»
Az európai események bejöttek. Francziaország elűzte királyát. Olasz-, Németország fegyverben állt. Egész Európát egy eszme lelkesíté át, és ez a szabadság eszméje volt. És e felséges pillanatban csak egy nemzet látszék hozzá nem méltókig vesztegelni. És ez a magyar nemzet volt.
Míg a külföldön villámsebességgel haladt a népszabadság elő, Pozsonyban a honapák megszokott modorukban tanácskoztak a hon teendői felett. A pozsonyi ifjúság az országgyűlés húzása-vonása fölött elégedetlenségét monda ki. De csupa csekélység volt ez azon kormánynak, melynek, mint szokta vala mondani, 300 ezer bajonettes katonája volt!!!
A pesti ifijuság elhatározá, hogy a pozsonyi országgyűlési ifjúsággal közelebbi érintkezésbe lép. Az ifjúság autonómiáját akará megállapítani. És ennek következtében felszólíttaték Vasvári (Fejér) Pál, hogy irna a pozsonyiakhoz egy buzdító levelet, melyben őket a viszonyos közlekedésre felszólítaná. De a válasz, mely «az összes pesti ifjúsághoz» volt intézve, a postán elsikkasztatott. Erre Nyári Albert bízatott meg uj levélnek föltételével. A levél megíratott márczius 5-ikén, de a pozsonyiaktól, jóllehet megkapták, válasz nem érkezett.
Az európai hírek mind kedvezőbbek, a pozsonyiak mind aggasztóbbak lettek. Budapest színezete egészen megváltozott. Ama élénkséget, mely előbb annyira kitünteté, többé nem lehetett látni.
A nyilvános helyeken komoly férfiak tűntek föl. A nép tolong, nem tudja hová és miért? A régi víg beszédek halk suttogásokká változtak. A nép érezte fájdalmát, érezni kezdé százados elnyomásának gyalázatát, ügy tűnt föl, mintha temetésre készült volna, nem tudá, hogy a honnak újra fölvirágzását ünnepli. Minden vészre mutatott. A forradalomnak kárpitja felgördült.
…
Az «Ellenzéki kör» összeült s elhatározá, hogy miután e részben az ifjúság által már megelőztetek: egyesülend a kitűzött czélnak elérésére. Tizenkét pontból álló programmot tett föl (az ismeretes 12 pont) s még azon gyűlésből fölszólítá a Fillingerben összegyűlt ifjúságot az egyesülés és a programm elfogadására. Örömzaj között nyujtá az «ifju Magyarország» baráti jobbját azon testületnek, melynek tiszta érzelmeiről meg vala győződve.
…
Félhétre lehetett, midőn Bulyovszki Gyula,
Jókai Mór, Petőfi Sándor és Vasvári Pál, együvé foglalván a programmnak a katonaságról szóló 10-ik és 11-ik pontját, tizenegyedik pontul a státusrabok kibocsátásat is bele tevék. 
Ők voltak a forradalom kezdeményezői, kik lelkes beszedekkel gyüjték magok körül a népet. Vasvári, kinek szokása volt túllelkesedésében beszéde közben bottal hadonázni, törtónetességből az épen kezében forgó botnak tőrét kidobta s az északnyugat felé esett. «Jó jel, barátim, —monda, — a tőr Bécs felé röpült, háromszázados szenvedéseink kútforrásához.» A négy ifjú ekkor karon ragadá egymást, egymás keblére hullt s élveze e pillanatban a hon boldogulása reményeinek legédesebb perczét.
«Rajta barátim!» monda Petőfi, s a föltett pontokkal rohantak a Fillingerbe. Leírhatatlan lelkesedéssel fogadták itt őket. Először Jókai szólalt fel, előadván a 12. pontot, melyet az összegyűltek kö-lelkesedéssel vallottak magukénak s elhatározák, hogy ha ezer halálnak néznének is elébe, ők azokat tüstént folyamatba kívánják venni.
Petőfi előlép s a már előre sejtett forradalomra készített "Nemzeti dalát", a koszorúzott «Talpra magyar»-t elszavalá. «Esküszünk!» kiálták rá az ifjak s a forradalmi menet a Fillingerből megindult.
…
«A nyomdához!» kiáltá a tömeg s rohanva követte vezéreit. A hatvani-utczába özönlött az ár, egyenesen Landerer nyomdájához. Féltizenegyre lehetett akkor, midőn a nép a nyomda előtt megállapodott.«Foglaljuk le a sajtókat, — szólt egyik a nép közül, — de a rendet ne téveszszük szemeink elől!» s indítványozá, hogy a nép egynehányat köréből rögtön megválaszszon, kik öt képviselve, akaratát rögtön végrehajtanák. Közakarattal négyen választatának meg: Jókai, Petőfi, Vasvári, Vidacs.
A tizenkét pont és Petőfi "Nemzeti dalának" kinyomatása határoztatik el. A népnek képviselői a műhelybe lépnek. Ezek voltak Magyarországnak legelső népképviselői. «Éljen a sajtószabadság!» hallatszott kívülről a nép ajkán; az intézetben dolgozók mennydörgő «éljenekkel» üdvözlik a belépő képviselőket. Vidacs a legelső sajtóra tevén kezét: «Ezen gépet, — monda — a nép nevében lefoglalom. E pillanattól fogva a korlátok, melyek a nemzet és e sajtók közé emelvék, többé nem léteznek !» «Tudják-e uraim, — szólta küldöttek elé lépő nyomdatulajdonos, — mi nagy felelősséget vállaltak önök magokra? Meggondolták-e mind ama szomorú következéseket, melyek ebből eredhetnek?» «Igen, uram!» válaszol Vasvári határozott hangon. «A szilárd akaratnak hódolni fogok,» szólt Landerer s a munka elkezdődék.
…
«Márczius tizenötödike, — így szólt Irinyi, —délelőtt féltizenkettőre, nagy időszakasz a magyarok történetében! íme itt van a sajtószabadság első példája, a nép hatalmának első műve. Akármi szabadsága fog is egykor lenni a magyarnak, akárminö jogokat fog is a nemzet nyerni: azon dicsőség mindig megmarad, hogy a legnevezetesebbet: a sajtószabadságot mi magunk vívtuk
ki, magunk szereztük meg.»
A kinyomatott tizenkét pont németre is lefordítva szóratott a nép közé. Egy óra tájban a nép szétoszlott, miután három órára a múzeum terére népgyűlés határoztatik vala el.
A márcziusi események fölsorolásában itt félbe szakad Nyári Albert előadása, melyről egyik töténetírónk azt jegyzi meg, hogy korrajz kívánt lenni s tükör lett belőle, melyből mi csak a történtek pragmatikai előadására vonatkozó részeket vontuk ki vázlatosan.
De, ismételjük, márczius 15-ikének további eseményei átalánosan ismeretesek. A pesti magisztrátus magatartása, a múzeum előtti népgyűlés, az esernyős menet fel Buda várába, a helytartótanács megrettenése, a közjólléti bizottmány megalakulása, Táncsics Mihály kiszabadítása a fogságból, behozatala diadalmenetben Pestre, a nemzeti színházi est, mind le voltak irva nem egy izben már e lapokban is. Nincs miért ismételjük. Csupán idevágó képeink magyarázatául kívánunk még néhány megjegyzést tenni.
«Martius fiainak», mint Nyári nevezi, neve és arczképe csakhamar ismeretes lett a nemzet előtt. Vasvári Pál és Bulyocszki Gyula ez alkalommal bemutatott arczképe e napokból való s Roemer rajza után Fürstnél Pesten nyomatott mint rajzmelléklet Nyári Albert füzeteihez. Petőfinek ma bemutatott arczképe már a későbbi napokból való s honvédörnagyi egyenruhájában tünteti föl a költőt, Barabás rajza szerint. Ez Petőfinek immár ötödik egykorú arczképe, melyet a «Vasárnapi Ujság» bemutat. (Első volt a Bara-bás-Tiroler féle, mely költeményei előtt látható; a második egy daguerrotyp-fölvétel után készült : a harmadik az Orlay-Petrich féle olajfestmény ; a negyediket a Mezey-féle aquarel-kép után mutattuk be.)
Petőfi nemzeti dala, a «Talpra magyar» csakhamar sok ezer meg ezer példányben keringett a nép kezén, szavalták mindenfelé s rövid időn zenét is szereztek rá s szerte énekelték az országban. S többek között Kálozdi J. is megzenésítette s a mü czímlapján ott látható a nemzeti múzeum lépcsője előtt tartott népgyűlések jelenete, a hol az ifjúság és a nép vezérei, magyar díszben, kardosán tartottak a nagy számmal összegyűlt közönség előtt szónoklatokat. E rajzot szintén bemutatjuk. A lépcső fokán épen Vasvári áll, ama napok leglelkesebb, legfáradhatatlanabb ifjú szerepvivője, ki ápril 11 -ikén is, mikor a már akkor kinevezett független első magyar felelős minisztérium Pestre leérkezett, azt a budapesti nép nevében üdvözölte, a mikor ugy, mint mi most, ő is egymás mellé állítá az 1838-iki és az 1848-iki márczius 15-ikének eseményeit.
--------------------------------------------------------------------------------------
Március 14.
1876.
Benderben megszületik Lev Szemjonovics Berg orosz-szovjet biológus, földrajztudós (+1950). A halbiológia és az állatföldrajz szaktekintélye, az orosz limnológia (édesvízkutatás) megalapítója és a klimatológia egyetemes úttörője volt. Nevét legismertebbé a darwinizmussal vitatkozó, a molekuláris biológiát részben megelőlegező "nomogenezis"-elmélete tette.
1901.
Esterházy János születése Nyitraújlakon. Trianon után a csehszlovákiai, majd szlovákiai magyar kisebbség egyik vezetője volt, aki az I. bécsi döntés után is Szlovákiában maradt. Fellépett az antiszemitizmus ellen, menekülteket bújtatott. A nyilasok letartóztatták, a szovjetek lágerbe zárták, a szlovák kommunisták bebörtönözték. Börtönben hunyt el 1957-ben.
szorosokon át vezetnek a Baffm-tengerből a nyilt Éjszaki-Jegestengerre. A másik átjárónak, az éjszakkeletinek tudvalevőleg Nordenskjöld báró a hőse, a ki a Végá-val kerülte meg éjszakon Ázsiát. Amundsen négy esztendeig járta az éjszaki sarkvidék jeges útvesztőit. Nem az Andrée-féle problémák hajszolták, nem is tért egyenest a Nansen vagy Szavojai Victor Amedeo abruzzói herczeg útjára, nem követte Sverdrup példáját sem; nem akarta megostromolni az éjszaki sarkot és megtépni a vele egyidőben útban levő Peary-nek babérjait, a ki Nansen és Cagni kapitány fényes rekordját mégfényesebben gyűrte le, mert eljutva az éjszaki szélesség 87. foka és 6. perczéig, legközelebb ért az éjszaki sarkhoz, csak 325 kilométernyire maradt tőle. Amundsen két problémát oldott meg. Kikutatta az éjszaki mágneses sark természetét és egyetlen hajón: a Gjöa-n ment át az éjszaknyugati átjárón.
Utolsó kommentek