MÁRCZIUSI EMLÉKEK.
MAGYARORSZÁG fővárosának e század folyamán két olyan márcziusa volt, melyeknek emléke örökké feledhetetlen marad. Két nevezetes áramlat hömpölygött végig a főváros utczáin : borzadalmas, vészt, romlást és nyomorúságot hozó az egyik, melynek nyomán gyász és siralom keletkezett s évtizedek szorgalmának gyümölcse merült enyészetbe; lelket emelő, magasztos a másik, mely új remények magvait hinté el a halálos dermedés helyébe s hosszú, nagyon hosszú tél után a tavasz érkeztét jelenté, mely megtöri a tél bilincseit s fölszabadítja a lekötve tartott rejtező erőket, hogy közremunkáljanak egy jobb sorsra érdemes nemzet fölvirágozásán.
A természet haragja zudítá reánk az elsőt, hogy elpusztítsa a föld színéről a kulturéletnek egy itt keletkező középpontját; a népek lelkében támadó új tavasz levegője hozta a másikat, hogy itt is egy hatalmas szövetségest teremtsen azoknak, a kik a népek millióinak szabadságára egyesülnek.
És különös, e természetére ép ugy, mint irányára egymással homlokegyenest ellenkező két áramlat, a romboló és az alkotó: márcziusnak, az ibolyák hónapjának épen arra a bizonyos napjára, l5-ére esett s épen egy évtized választá el azt a márczius 15-ét, mely a fővárosra pusztulást, a nemzetre gyászt hozott, attól a márczius 15-étől, mely az új életnek kezdetét jelenté s mely azóta a magyarnak nemzeti ünnepe lett.
Mintha csak jóvá akarta volna tenni az egyik a másikat. Most, hogy mind a kettőt évtizedek választják el tőlünk, egymás mellé állítva kívánjuk fölidézni mind a kettőnek egynémely emlékét, még pedig amennyire lehetséges mindegyikét azonkoru följegyzések nyomán, bemutatva némelyeket a sokszorosító művészetnek azon időbeli reánk maradt ritka emlékeiből is, melyek ama napokat hozzánk közelebb hozni, élénkebben megjeleníteni alkalmasak s melyek közül egyik-másik ma már ereklyeszámba is mehet.
1838. MÁRCZIU S 15.
Az 1838-iki márczius 15-ikének gyászos nevezetessége, most, midőn mondhatni mesés rohamossággal növekedik egy új, mopolygó, vidám metropolis a szőke Duna mentén s óriási léptekkel igyekszik utolérni szépségben, nagyságban nyugati idősb testvéreit; midőn az akkor rá következett rettentő csapásnak nyoma sincs már többé s az általa okozott csapásnak minden következését kiheverte, — úgy tűnik föl előttünk, mint valami gonosz álom. Pedig hogy valóság volt, megolvashatjuk magokból még a vész tartama s annak közvetlen hatása alatt följegyzett jelentésekből.
A «Jelenkor» czimü lapnak márczius 21-iki száma részletes leírását közli annak a borzasztó árvíznek, mely márczius 12-ikón kezdődve, 1 3-án és 14-én egyre nőve, 15-ikén rémületességének tetőpontját érte el s Budának és Pestnek alantabb eső részeit hullámsírba temette. Hideg, kemény tél volt az 1838-iki. Január 5-ike és 6-ika között megállott a Duna jege s a O-pont fölött 20 lábnyi magasságban csaknem egyetlen tömeggé fagyott. E borzasztó jégtömeg mozdulatlan maradt márczius 8-áig. A 8-ika és 9-ike közti éjjelen végre megmozdult a roppant massza s megindult a zajlás. Buda és Pest lakossága, mely két hónapon át a legnagyobb aggodalomban élt, most föllélekzett, mentve hitte magát. De a következés csakhamar megmutatta, hogy öröme még korai volt. Bécs, Pozsony, Győr, Komárom alól nagyobb kártétel nélkül takarodott el a jég. De már alább, a hol a Duna kanyarogva megy s szűk mederbe szorul: Visegrád fölött a jég egész hegyekké torlódott s ez annyira visszanyomta a Duna hullámait, hogy nemcsak Párkányt áraszták el egészen s részben el is mosták, hanem még Esztergomban is mintegy 600 ház került viz alá. Innen dúlva jött alá Visegrádnak a Nagy-Marosnak, s ezeket is majdnem elpusztítva, neki rontott Vácznak s itt mintegy 350 házat ledöntve, több elragadt hajóval, malommal, házfedéllel, fakészülettel, stb. Budapestnek tört.
S ámbár itt újra megállott a jég, a növekvő viz azt márczius 12-án oly iszonya gyorsasággal kezdte emelni, hogy a megrémült lakosok a budai Vízivárosban, Tabánban, Országúton, Újvárosban és Ó-Budán még a felső emeletekből is csak életveszélylyel menekülhetének. Az összedöntött sok száz házból egész Pestre s a budai várba elhangzott a lakosok jajveszékelése, „úgy hogy összeborzadt a szív némely szörnyű látványokra".
Mindezt azonban, irja a «Jelenkor», nem is hasonlíthatni a Pesten történt rémitö pusztításokhoz. 13-án esti 10 óratájt harmadszor s e napon utolszor kondult meg székesegyházainkban a vészharang s mindenki tudá, hogy az árrá átrontott a fékező gáton. A dúló özön oly irtóztató gyorsaságsággal emelkedék, hogy éjfél után 1 óra 20 perczkor már 27' 1" és 9 vonal magasságra jutott. Először a váczi gátat szakasztá meg felső részén s keresztül rohanva az egész városon, a soroksári gátat is átszegé. A jég a csepelszigeti jobb és balágon megakadván, a visszatolt viz a pesti szénraktártól a Ferenczvárosba özönlött s még éjfél előtt a Duna melletti utczákba tolult oly sebességgel, hogy a földszinti lakosoknak alig vala idejök személyök megmenthetéséro. 1 l-én a József- és Terézvárost, az al- és feldunasor alantabb részeit már annyira elárasztá, hogy minden perczben zuhantak alá házak s számos embert és barmot temetének romjaikba, mivel annyi helyre mentő-ladik nem volt, s ha lett volna is, nem siethetett mindenüvé egyszerre. Egész napközben megujultak a hajborzasztó tünemények a a házbeomlások, a segítség vagy szabadító csolnak után kiáltozások egyre tartottak s kivált a Józsefvárosban lélekrendítö jelenetek között számos ember leié halálát. S ez állapoton az éj
se változtatott, sőt növelé sötétjével a borzadalmakat.
Márczius 15-én már a Bel-, Teréz-, Lipótvárosban is megkezdődött a házdülés. Derra két emeletü nagy szögletháza a vásártéren rettentő ropogással omlott össze, aztán a Kendelényi-ház, a Paradicsom és a Fejérhajó egy része; a növendékpapság is elhagyá nagy hasadéki miatt összeomlással fenyegető házát. Összedűlt a Jankovieh-, a Pyrker-ház. A betóduló víz sok helyen beszakasztá a kutakat, csatornákat s főleg a földalatti üregű nagy pinczéjű házakat fenyegeté beomlással, míg másutt még a földből is fölbugyadozott a víz, sustorogva és örvénymódra kavarogva.
...
De a kik biztos helyre jutának is, szenvedésüknek korántsem lett vége. A református egyházba menekülők alatt a sírboltnak a bezúduló rátol fölázott boltozata lezuhant s hány ember ; veszté életét! S a többiek, mivel már térdig gázoltak a perczröl-perczre magasló jeges vízben s megfagyástól vagy megfulástól kellé tartamok, rémültökben a vészharangot kongaták, mire elszálliták őket a sz. Ferencz-rendiek házába. De a falak repedezése miatt itt se maradhattak, az egyházba kellé menekülniük, hol éhen-szomjan, bőrig ázva, hideg köveken, halálos félelemközött küzdöttek át a borzasztólag hosszú éjszakát. Mire megvirradt, a viztől mentes házak szinig voltak tömve a lakásaikból elmenekültekkel, így az Újépület, a Ludoviceum, a Károly-kaszárnya, evangélikus templom, gróf Károlyi György háza és az új vásártéren néhány fabódé.
Végre 16-án délután, Albertfalvát, Promontort s az egész Csepelszigetet elborítva, utat tört magának a jég- és vízözön s hirtelen apadni kezdett a Duna. A nép lakásai fölkeresésére indult; de hány lelé meg! Az utczákon itt-ott holt embereket s döglött barmokat lehete látni fölakadva a jégtömegek tövében.
Pesten összesen 2281 ház omlott össze, megrepedezett 827 és csak 1146 maradt épen, Budán 762 ház közül 207 egészen, 262 részben összedűlt. A viz magassága a Rókus mellett 8' 6", a belvárosi plébánia templomnál 7' 11", az apáczáknál 6' 6", a józsefvárosi templomnál 5' 2", a terézvárosinál 3' volt az ajtók küszöbétől számítva. Pesten csupán az épületekben esett kárt, a bútorokban, árukban, gabonában, marhában, stb. szenvedettet nem számítva, 10.500,742 p. forintra becsülték és l51 ember vesztette életét.
Az 1838-iki árrá pusztításainak ez egykorú eljegyzések által nyújtott képét kívánjuk kiegészíteni, midőn a főváros egyes részeinek az árrá alatti vagy közvetlen utána való állapotát feltüntető rajzokat, melyek a természet után fölvett vázlatok alapján ugyancsak az időben készültek, hű lenyomatban itt bemutatjuk, mint ama gyászos idő fönmaradt emlékeit.
1848. MÁRCZIU S 15.
Tiz évvel az árvíz szomorú emlékű napja után ezután egészen más márczius 15-ike virradt 
Budapestre. Két kis füzet fekszik előttünk, zöld borítókban; mindenik füzet elején egy-egy arczkép, azokat ábrázoló, kik tényezői voltak ama nagy napoknak, melyekről a füzetek szóknak. Czíme:
«A magyar forradalom napjai», írta Nyári Albert, ugyanaz a tudós heraldikus báró Nyáry Albert, kinek haláláról csak az imént emlékeztünk meg e helyen. Ama napok ifjúsági mozgalmainak ő egyik leglelkesebb tényezője, s hű krónikása volt. Négy füzetet irt a márcziusi napokról, de a mint a nemzeti múzeum könyvtárának ajándékozott két első füzet borítékán a kiadó, Magyar Mihály keze által följegyezve látjuk, a harmadik és negyedik füzetet Windischgiitz herezeg a budai egyetemi nyomdában lefoglaltatá s egyetlen példány sem jutott belőle a közönség kezébe.
A mi czélunknak, az 1848-iki márczius 15-íkéről is egykorú emlékeket közölni, e két ritka füzet is megfelel. Hisz a nagy nap története főbb mozzanatait úgy is minden magyar ember ismeri. De kevésbbé azt a világítást, melyben ama nap a szemtanú nemzedéknek, sőt magoknak a tényezőknek feltűnt s melyet a mai kor gyermekével, ha csak fogyatékosan is, egész közvetlenségben megismertetni nem lesz érdektelen.
Báró Nijáríj Albert, vagy mint nevét ama napok szellemének megfelelöleg irá : Nyári Albert, előre bocsátván a magyar nemzet történetének a népszabadság szempontjából való ismertetését egész a forradalmat megelőző napokig, a pesti ifjúság körébe vezeti az olvasót.
Az ifjú Magyarország van, — úgymond — arra teremtve, hogy a korszellem igényeit megszentesítse ! Az ifjú keblének villámérzelmei gyűlölik leginkább a zsarnokságot! az ifjúi élénk képzelet varázsolja elő a szebb reményeket, melyek tettre híva, a nemzet valódi dicsőségét előmozdítják. Az ifjú lélek független, nemesre törő vágyai nincsenek korlátozva; tettre lelkesül romlatlan szive, ha elnyomottakat lát s nem törve meg az életnek mostohaságán, kétszeres erővel
ront elő az elnyomatásnak megdöbbentésére. Ok a szabadság tribunusai! ő bennök csírázik a korszellem !
A pesti ifjúság hivatását tökéletesen felfogta. Az elfojtott szellemet kifejtendők, 1847 decz. 6-án többen a helybeli ifjúság közül összeálltak, hogy társulatot állítsanak, melynek czélja volt viszonyos eszmecserék, értekezések s más egyéb szellemi működések által kipótolni azt, mit az iskolai élet vagy egészen elhanyagolt vagy tán épen visszásán iparkodott a tanulóval elhitetni. E társulat szervezete a legszabadelvübb alapszabályokra lön építve. A tagok nem valának semmiképen lekötve, tagja volt e társulatnak s működhetett abban mindenki, ki benne megjelent.
Összejöveteleit minden héten kétszer: kedden és csütörtökön tartá, midőn a tanuló ifjúság nem volt az iskolai délutáni órákkal elfoglalva. Az összejövetel állandó helye a «Jelenkori) hírlap szerkesztőségének kiadói hivatalszobája volt. A vitatkozások nyílt ajtó mellett tartattak s korszerű politikai kérdések körül forogtak. Vitatkozott az ifjúság a kasztrendszerek, a szabadság, a hierarchia s több effélék fölött.
A zsarnokság ez összejövetel ellen is fölemelt pálezáját; de a fenyegetés, a kémek az ifjúságot önképeztetésétöl vissza nem rettenték. A látogatók száma mindinkább növekedett, s végre a hírlapok is kezdenek arról megemlékezni.
De a hely szűke akadályozni kezdé e társulat mindinkább népszerű működését és ekkor az ifjúság egy oly merész lépésre tökélte el magát, mely még eddig a fővárosban hallatlan vala. Mi eddig csak privát helyen történt, azt ők most nyilvános helyre tevék át. Az összejövetelek helyéül a Fillinger kávéháza tüzetett ki.
Ez fontos lépés volt: a forradalom első lépése!
Ha beléptél volna esténként a kávéházba, azt vélted volna, hogy parlamentbe léptél. Az ifjúságnak értelmes tagjait láttad volna ott hosszú asztalok mellett ülve, a világ napi eseményeiről eszmélkedni. A hírlapok előolvastattak és ők környezve valának a népnek százaitól. A kávéház a szabadság templomává vált, melybe a lelkes ifjuság a szabadság Istenének járt áldozni.
Soha sem feledhetem el — írja Nyári — azon nagyszerű estéket, melyeket e lelkes ifjúságnak köreben tölték. Ez esti összejövetelek valának a kapocs, mely az ifjúságot a néppel szorosan összefüzé, az egyéneket egymással megismertetvén, népszerűséget adott a szabad elveknek. Megjegyeztem magamnak a szavakat, melyeket egy este egy vidéki táblabirótól hallék: «Megéljük még azt az időt, mikor a kávéház fog a törvényhozásba befolyni!»
Az európai események bejöttek. Francziaország elűzte királyát. Olasz-, Németország fegyverben állt. Egész Európát egy eszme lelkesíté át, és ez a szabadság eszméje volt. És e felséges pillanatban csak egy nemzet látszék hozzá nem méltókig vesztegelni. És ez a magyar nemzet volt.
Míg a külföldön villámsebességgel haladt a népszabadság elő, Pozsonyban a honapák megszokott modorukban tanácskoztak a hon teendői felett. A pozsonyi ifjúság az országgyűlés húzása-vonása fölött elégedetlenségét monda ki. De csupa csekélység volt ez azon kormánynak, melynek, mint szokta vala mondani, 300 ezer bajonettes katonája volt!!!
A pesti ifijuság elhatározá, hogy a pozsonyi országgyűlési ifjúsággal közelebbi érintkezésbe lép. Az ifjúság autonómiáját akará megállapítani. És ennek következtében felszólíttaték Vasvári (Fejér) Pál, hogy irna a pozsonyiakhoz egy buzdító levelet, melyben őket a viszonyos közlekedésre felszólítaná. De a válasz, mely «az összes pesti ifjúsághoz» volt intézve, a postán elsikkasztatott. Erre Nyári Albert bízatott meg uj levélnek föltételével. A levél megíratott márczius 5-ikén, de a pozsonyiaktól, jóllehet megkapták, válasz nem érkezett.
Az európai hírek mind kedvezőbbek, a pozsonyiak mind aggasztóbbak lettek. Budapest színezete egészen megváltozott. Ama élénkséget, mely előbb annyira kitünteté, többé nem lehetett látni.
A nyilvános helyeken komoly férfiak tűntek föl. A nép tolong, nem tudja hová és miért? A régi víg beszédek halk suttogásokká változtak. A nép érezte fájdalmát, érezni kezdé százados elnyomásának gyalázatát, ügy tűnt föl, mintha temetésre készült volna, nem tudá, hogy a honnak újra fölvirágzását ünnepli. Minden vészre mutatott. A forradalomnak kárpitja felgördült.
…
Az «Ellenzéki kör» összeült s elhatározá, hogy miután e részben az ifjúság által már megelőztetek: egyesülend a kitűzött czélnak elérésére. Tizenkét pontból álló programmot tett föl (az ismeretes 12 pont) s még azon gyűlésből fölszólítá a Fillingerben összegyűlt ifjúságot az egyesülés és a programm elfogadására. Örömzaj között nyujtá az «ifju Magyarország» baráti jobbját azon testületnek, melynek tiszta érzelmeiről meg vala győződve.
…
Félhétre lehetett, midőn Bulyovszki Gyula,
Jókai Mór, Petőfi Sándor és Vasvári Pál, együvé foglalván a programmnak a katonaságról szóló 10-ik és 11-ik pontját, tizenegyedik pontul a státusrabok kibocsátásat is bele tevék. 
Ők voltak a forradalom kezdeményezői, kik lelkes beszedekkel gyüjték magok körül a népet. Vasvári, kinek szokása volt túllelkesedésében beszéde közben bottal hadonázni, törtónetességből az épen kezében forgó botnak tőrét kidobta s az északnyugat felé esett. «Jó jel, barátim, —monda, — a tőr Bécs felé röpült, háromszázados szenvedéseink kútforrásához.» A négy ifjú ekkor karon ragadá egymást, egymás keblére hullt s élveze e pillanatban a hon boldogulása reményeinek legédesebb perczét.
«Rajta barátim!» monda Petőfi, s a föltett pontokkal rohantak a Fillingerbe. Leírhatatlan lelkesedéssel fogadták itt őket. Először Jókai szólalt fel, előadván a 12. pontot, melyet az összegyűltek kö-lelkesedéssel vallottak magukénak s elhatározák, hogy ha ezer halálnak néznének is elébe, ők azokat tüstént folyamatba kívánják venni.
Petőfi előlép s a már előre sejtett forradalomra készített "Nemzeti dalát", a koszorúzott «Talpra magyar»-t elszavalá. «Esküszünk!» kiálták rá az ifjak s a forradalmi menet a Fillingerből megindult.
…
«A nyomdához!» kiáltá a tömeg s rohanva követte vezéreit. A hatvani-utczába özönlött az ár, egyenesen Landerer nyomdájához. Féltizenegyre lehetett akkor, midőn a nép a nyomda előtt megállapodott.«Foglaljuk le a sajtókat, — szólt egyik a nép közül, — de a rendet ne téveszszük szemeink elől!» s indítványozá, hogy a nép egynehányat köréből rögtön megválaszszon, kik öt képviselve, akaratát rögtön végrehajtanák. Közakarattal négyen választatának meg: Jókai, Petőfi, Vasvári, Vidacs.
A tizenkét pont és Petőfi "Nemzeti dalának" kinyomatása határoztatik el. A népnek képviselői a műhelybe lépnek. Ezek voltak Magyarországnak legelső népképviselői. «Éljen a sajtószabadság!» hallatszott kívülről a nép ajkán; az intézetben dolgozók mennydörgő «éljenekkel» üdvözlik a belépő képviselőket. Vidacs a legelső sajtóra tevén kezét: «Ezen gépet, — monda — a nép nevében lefoglalom. E pillanattól fogva a korlátok, melyek a nemzet és e sajtók közé emelvék, többé nem léteznek !» «Tudják-e uraim, — szólta küldöttek elé lépő nyomdatulajdonos, — mi nagy felelősséget vállaltak önök magokra? Meggondolták-e mind ama szomorú következéseket, melyek ebből eredhetnek?» «Igen, uram!» válaszol Vasvári határozott hangon. «A szilárd akaratnak hódolni fogok,» szólt Landerer s a munka elkezdődék.
…
«Márczius tizenötödike, — így szólt Irinyi, —délelőtt féltizenkettőre, nagy időszakasz a magyarok történetében! íme itt van a sajtószabadság első példája, a nép hatalmának első műve. Akármi szabadsága fog is egykor lenni a magyarnak, akárminö jogokat fog is a nemzet nyerni: azon dicsőség mindig megmarad, hogy a legnevezetesebbet: a sajtószabadságot mi magunk vívtuk
ki, magunk szereztük meg.»
A kinyomatott tizenkét pont németre is lefordítva szóratott a nép közé. Egy óra tájban a nép szétoszlott, miután három órára a múzeum terére népgyűlés határoztatik vala el.
A márcziusi események fölsorolásában itt félbe szakad Nyári Albert előadása, melyről egyik töténetírónk azt jegyzi meg, hogy korrajz kívánt lenni s tükör lett belőle, melyből mi csak a történtek pragmatikai előadására vonatkozó részeket vontuk ki vázlatosan.
De, ismételjük, márczius 15-ikének további eseményei átalánosan ismeretesek. A pesti magisztrátus magatartása, a múzeum előtti népgyűlés, az esernyős menet fel Buda várába, a helytartótanács megrettenése, a közjólléti bizottmány megalakulása, Táncsics Mihály kiszabadítása a fogságból, behozatala diadalmenetben Pestre, a nemzeti színházi est, mind le voltak irva nem egy izben már e lapokban is. Nincs miért ismételjük. Csupán idevágó képeink magyarázatául kívánunk még néhány megjegyzést tenni.
«Martius fiainak», mint Nyári nevezi, neve és arczképe csakhamar ismeretes lett a nemzet előtt. Vasvári Pál és Bulyocszki Gyula ez alkalommal bemutatott arczképe e napokból való s Roemer rajza után Fürstnél Pesten nyomatott mint rajzmelléklet Nyári Albert füzeteihez. Petőfinek ma bemutatott arczképe már a későbbi napokból való s honvédörnagyi egyenruhájában tünteti föl a költőt, Barabás rajza szerint. Ez Petőfinek immár ötödik egykorú arczképe, melyet a «Vasárnapi Ujság» bemutat. (Első volt a Bara-bás-Tiroler féle, mely költeményei előtt látható; a második egy daguerrotyp-fölvétel után készült : a harmadik az Orlay-Petrich féle olajfestmény ; a negyediket a Mezey-féle aquarel-kép után mutattuk be.)
Petőfi nemzeti dala, a «Talpra magyar» csakhamar sok ezer meg ezer példányben keringett a nép kezén, szavalták mindenfelé s rövid időn zenét is szereztek rá s szerte énekelték az országban. S többek között Kálozdi J. is megzenésítette s a mü czímlapján ott látható a nemzeti múzeum lépcsője előtt tartott népgyűlések jelenete, a hol az ifjúság és a nép vezérei, magyar díszben, kardosán tartottak a nagy számmal összegyűlt közönség előtt szónoklatokat. E rajzot szintén bemutatjuk. A lépcső fokán épen Vasvári áll, ama napok leglelkesebb, legfáradhatatlanabb ifjú szerepvivője, ki ápril 11 -ikén is, mikor a már akkor kinevezett független első magyar felelős minisztérium Pestre leérkezett, azt a budapesti nép nevében üdvözölte, a mikor ugy, mint mi most, ő is egymás mellé állítá az 1838-iki és az 1848-iki márczius 15-ikének eseményeit.
--------------------------------------------------------------------------------------
Március 14.
1876.
Benderben megszületik Lev Szemjonovics Berg orosz-szovjet biológus, földrajztudós (+1950). A halbiológia és az állatföldrajz szaktekintélye, az orosz limnológia (édesvízkutatás) megalapítója és a klimatológia egyetemes úttörője volt. Nevét legismertebbé a darwinizmussal vitatkozó, a molekuláris biológiát részben megelőlegező "nomogenezis"-elmélete tette.
1901.
Esterházy János születése Nyitraújlakon. Trianon után a csehszlovákiai, majd szlovákiai magyar kisebbség egyik vezetője volt, aki az I. bécsi döntés után is Szlovákiában maradt. Fellépett az antiszemitizmus ellen, menekülteket bújtatott. A nyilasok letartóztatták, a szovjetek lágerbe zárták, a szlovák kommunisták bebörtönözték. Börtönben hunyt el 1957-ben.
Utolsó kommentek