A XIX. század második fele a nagyszabású temetkezések kora volt. A kora-újkori barokk temetések felújítása nemcsak Magyarországot, hanem Európa többi országát is jellemezte. A kiegyezés előtti temetéseket komor hangulat és pompanélküliség kísérte. Vörösmarty Mihály, Széchenyi István és Teleki László temetései politikai demonstrációkká váltak, melyeket a bécsi udvar rossz szemmel nézett. Az első nagyobb szabású, egész Pestet és Budát megmozgató gyászszertartás Teleki Lászlóé volt 1861-ben.
A kiegyezés utáni első gyászünnepély, mely már a megváltozott politikai hangulatot tükrözte, Batthyány Lajos újratemetése (1870) volt. A temetést ekkor már nem demonstratív szándék vezette, hanem a helyreállt alkotmányosság diadala volt. 1867 után mind a politikai, mind a művészeti és irodalmi élet kiemelkedő szereplőinek temetése az adott év egyik legfontosabb eseményévé vált. Batthyány Lajos temetése mellet többek között Deák Ferenc (1876), Andrássy Gyula (1890), Klapka György (1892), Kossuth Lajos (1894),Arany János (1882), Munkácsy Mihály (1900),Jókai Mór (1904), Mikszáth Kálmán (1910) és Lechner Ödön (1914) temetési szertartása emelhető ki. A legnagyobb temetések kivétel nélkül Budapesten zajlottak le, meghatározott menetrend szerint. A meneteknek előre kijelölt néhány kilométeres útvonala volt. A temetések még randiózusabbá válásában legtöbbször a kormány és más politikai csoportosulások is szerepet játszottak. Arra, hogy a temetések milyen fontossággal bírtak, Kossuth Lajos temetése nyújt ékes bizonyítékot. Kossuth Lajos halála hatalmas belpolitikai vihart kavart, mert Ferenc József hajthatatlansága miatt a temetés napján nem rendeltek el nemzeti gyászt, a temetésen pedig uralkodói utasításra a kormány és a köztisztviselők hivatalosan nem jelenhettek meg. Így Wekerle Sándor miniszterelnök kezdeményezésére a temetést nem az állam, hanem a főváros rendezte meg. A nemzeti gyász el nem rendelése zavargásokat váltott ki, a tüntetők a fekete zászlót ki nem tűző középületek ablakait több esetben betörték.
A pompa nemcsak az ún. nagyobb temetések elmaradhatatlan jellemzője volt, hanem a hétköznapiakat is kísérte. Márai Sándor például a következőképpen írja le a kassai közkatonák, a bakák temetéseit: „Ha katonát temettek ... elmasírozott ablakaink alatt a rezesbanda, de most már víg, ropogós dallamokat játszott, így hirdetve az „élet diadalát a halál fölött”. (Egyik nevelőm értelmezte így a temetőből visszatérő honvédzenekar jókedvét.) A katonatemetések díszes parádéja egy időben sok bakát csábítottak az öngyilkosságra; érzelmes parasztlegények megvallották búcsúleveleikben, hogy megirigyelték a díszesen eltemetett falubeli bajtárs tisztességét, ők sem maradhatnak el virtusban, követik a jó pajtást a halálba, s kérik a családot, jó ismerősöket és a komaságot, ne sajnálják a fáradságot és kísérjék ki őket is a rezesbandával a temetőbe. Valóságos járvány tört ki egy időben a bakák között, akik vetélkedve lőtték agyon magukat szolgálati fegyverükkel, hogy a falubeli Borcsa láthassa a zenekaros parádét, amellyel jegyesét a temetőbe kísérték. A katonai hatóságok később megtiltották, hogy öngyilkos bakákat is zenekari és díszkísérettel temessenek. A járvány enyhült, a bakák meggondolták, érdemes-e zene nélkül temetkezni.”
A dualizmus korában a halált már nemcsak a bürokrácia, hanem a kommercializáció is átszőtte. A temetkezéseket, az erre szakosodott vállalatok intézték, melyek Magyarországon, miként Ausztriában és Németországban is többnyire magánkézben voltak. Bécsben 1907-ben a két legnagyobb temetkezési vállalatot megváltotta a főváros, míg erre Budapesten a Tanácsköztársaság idején került sor. A Tanácsköztársaság alatt államosították a temetkezési vállalatokat, melyeket a főváros a Tanácsköztársaság bukása után megváltással tartott a saját kézben. A megváltás azonban egészen 1926-ig elhúzódott, ekkor sikerült az utolsó két temetkezési vállalatot is megvásárolnia a fővárosnak.
Míg az államilag támogatott temetésekről szinte minden, a korszak nem kiemelt, átlagos, figyelmet nem vonzó temetéseiről természetesen kevesebb tudható. Mindezek ellenére a korabeli temetéseknek presztízs-jellege volt. A temetés lebonyolítása, méretei, a sírkő, s még a koporsó anyaga, díszítése is a halott személy társadalmi szerepéről, státusáról árulkodott. A presztízs sokszor már a temetkezés helyében is megnyilvánult: Márai Sándor Kassa esetében például két „úri temető”-t említett, „ a Rozália és a Kálvária, ahol sírboltokba temetkeztek a jobb családok, nem úgy, mint a Köztemető egyhangú sírparcelláiban a proletárok és a zsidók. A Rozália volt az egészen előkelőek, a patríciusok, környékbeli nagy családok, dzsentrik és arisztokraták temetője, a Kálvária kakukkfüves, rezedaszagú sírjaiban aludtak a módosabb bugriscsaládok.”
A századfordulón Bécsben és Budapesten a temetkezéseket osztályokba sorolták, s ennek megfelelően állapították meg a temetkezési vállalatok az áraikat. Bécsben a városi tulajdonú vállalatok a díszes, féldíszes, pompás mellett 6 osztályt ajánlottak. Az árak 55 és 4800 korona közé estek, és a temetkezési vállalatok ajánlatai csak a sírkövet nem tartalmazták. Budapesten, hasonlóan Bécshez, két nagyobb vállalat uralta a piacot, és az Első Magyar Szállítási Vállalat Részvénytársaság árai ismertek. Az árjegyzék alapján a vállalat kétféle dísz A, B, C és 5 további osztályt különböztetett meg. A dísz ajánlatok között lényeges eltérés a koporsóban volt, míg a dísz A görög alpacca szarkofág, a dísz B antik ércszarkofág megvételét jelentette. A különböző temetkezési osztályok másféle halottaskocsit (dísztől a III. osztályig), koporsót (érc, tölgyfa, bükkfa, fenyőkoporsó) és fogatot (hat-, négy- és kétlovas kocsi) biztosítottak. A temetkezés felső ára Budapesten is 4800 korona volt, míg a legalsó 80. Megemlítendő, hogy a budapesti vállalat árajánlata nem tartalmazta a sírhely, a sírkő és a temetési szertartás költségeit.. A temetési szertartást kísérő kellékeknek is fontos szerepe volt. Az énekkar, az orgonás kíséret és a papok száma is a presztízst mutatta, így Budapesten a legegyszerűbb temetés összege is elérte a 97 koronát, mely lakkozott fenyőkoporsót és 2 fogatú halottaskocsit jelentett. Bécsben ez kb. 65 koronába került. Látható, hogy Budapesten a temetkezések drágábbak voltak, mint Bécsben, és mint ahogy Szántó Béla kimutatta, egyes németországi városokban is.Hanák Péter véleménye szerint Budapesten a legdrágább temetés költsége akár 15 000 koronát is kitehetett. Egy nagyobb sírhely ára 100 évre 8000 koronába is kerülhetett, míg a legelőkelőbb temetésért közel 5000 koronát kértek el. Ehhez járultak még további jelentős költségek, például a gyászjelentések megjelentetése, a gyászruhák elkészíttetése.
További költségtényező volt a sírkő, vagy családi sírboltok, kripták és mauzóleumok építése, melyek Budapesten divatosak voltak. Nemcsak a nemzet nagyjai kaptak mauzóleumokat, például Batthyány, Deák, Kossuth, hanem tehetősebb polgári családok is építettek. A Kerepesi temetőben, mely a századfordulón a nemzet panteonjává vált, többek között a Saxlehnerés a Ganz család mauzóleumai épültek. Az efféle síremlékek építésének költségei felérhettek akár egy pesti bérház építési költségeivel. Gross Zsigmond földbirtokos például végrendeletében családi mauzóleum építését írta elő 40 000 korona költségen. Végrendeletében külön kikötötte, hogy kik azok a családtagok, akik a családi mauzóleumban eltemethetők.
(forrás:http://www.c3.hu/~fons/guntner.htm)
Utolsó kommentek