Vasárnapi Ujság Blog

A Vasárnapi Ujság hetenkint egyszer nagy negyedrétben 1 ½ ivben jelenik meg. Előfizetési díj Buda-Pesten házhoz küldve vagy postai uton külön a Vasárnapi Ujságra félévre 3 ft., a Politikai Ujdonságokkal együtt 5 ft. ujpénzben.

Üdvözlő czikk

Kedves Látogató!

Az alábbi blogot a Magyar Természettudományi Múzeum Könyvtára működteti.

A blogon keresztül szeretnénk megmutatni a nagyközönségnek, hogy mi történt a mai napon csak több mint száz évvel ezelőtt a dualizmus korabeli Magyarország e lebilincselő világában. Valamint egyéb érdekes ismeretanyaggal szolgálni az akkor világ mindennapjairól. 

Kellemes olvasást kívánunk! 

röviden...

A Vasárnapi Ujság 1854-től 1922-ig megjelenő képes, ismeretterjesztő hetilap. Olyan - igen sikeres - néplap, amelynek célja a nemzeti szellem ápolása, a nyelvművelés és a közhasznú (köztük a természettudományos) ismeretek közreadása volt.

Utolsó kommentek

  • takacsveca93: Szimpatikus a blog, szeretem olvasni :) Érdekes, hogy mik történtek a történelmi Magyarországon. B... (2017.12.27. 18:52) 1886. BUDAPEST, FEBRUÁR 21.
  • takacsveca93: Egy király újság, folyamatosan, heti frissítéssel kerülnek fel a heti szórólapok! www.ujsagomat.hu (2017.11.08. 09:56) újkor.hu - Új történelmi portál
  • vasarnapiujsag: Munkácsy 1900. május 1-én hunyt el Endenichben. (2013.02.14. 14:11) Február 14. - 1897
  • noatis: milyen kár, hogy ma már csak fellegvárakat építünk... Csodálatos az épület, és mindazok, akik végh... (2011.03.03. 11:30) márczius 2-án 1862.
  • Utolsó 20

2011.07.04. 09:33 vasarnapiujsag

Kertek, parkok Buda-Pest társaséletében a 19. században ( Magyar Erzsébet )

 A városi parkok és a magántulajdonban lévő, de a nyilvánosság számára megnyitott kertek fontos szerepet játszottak a 19. századi Pest-Buda társaséletében: a különböző társadalmi rétegek önreprezentációjának meghatározó színterei voltak. A téma kutatása különösen érdekfeszítő, hiszen ekkor indul meg az ország központjává emelkedő Buda-Pesten olyan zöldterületek kialakítása és fejlesztése, amelyek fontos kulturális, politikai és gazdasági, országos, de esetlegesen az országhatárokon is túlmutató jelentőségű eseményeknek biztosítottak teret.

Budapest közparkjai és magánkertjei tehát kulturális emlékezetünk meghatározó jelentőségű helyei, a szónak mind konkrét, mind elvont értelmében. Jobbára ma is létező, élő, állandóan és ciklikusan változó, valós terek, amelyek egy folytonosan alakuló hagyomány hordozói. A városi parkok és kertek a nyilvánosság színtereiként a kulturális emlékezetnek nemcsak közegei, hanem egyben jelképei is. "Materiális" értelemben a fizikailag behatárolható terek, az idő folyamán is formálódó együttesek, az esztétikai, illetve művészettörténeti vizsgálat tárgyát képezhetik. A művelődés- és mentalitástörténeti megközelítés azonban elsősorban funkcionális és szimbolikus aspektusukkal foglalkozik: a város életében betöltött konkrét szerepükkel, valamint a róluk kialakított, illetve kialakult képpel.[1]

A parkok és magánkertek, a "legerőteljesebben ható művészet"[2] eme alkotásai a séta, a látni és láttatni elvét követő fontos társasági rítus[3] helyeiként váltak a társasélet alapvető színterévé. A "városi zöld" sokoldalú jelentőségét a kortársak is felismerték. Kialakításuk, fejlesztésük érdekében számos koncepció született.

A 19. század elején forrásaink számos promenádot és úgynevezett "társalgási kertet"[4], "Platz zur Conversation"-t[5] említenek Pesten. Ezek az elnevezések a városi kertek és parkok két fő funkcióját is tükrözik: a magányosan vagy családi, baráti körben tett gyalogos séta, kikocsizás, illetve kilovaglás, valamint a társas együttlét más formái.[6] A csendes elvonulás,[7] elmélkedés, szemlélődés mellett a látvány, a nem egyszer művészien kialakított, idilli környezetben, valamint az onnan nyíló festői kilátásban való gyönyörködés, a felüdülés, levegőzés, testmozgás, forrásvíz-, tej-, illetve fürdőkúra[8] is vonzotta a látogatókat. Mindezek mellett Buda-Pest parkjai, közülük is elsősorban a Margitsziget, a Városliget és - a maga szerényebb módján - az Orczy-kert egyik legfontosabb funkciója a társas együttlét volt.

Nem csupán a tájkert, promenád/sétány, korzó, üdülőhely, hanem egyben a "mulatókert"[9] szerepét is betöltötték. A társasélet olyan eseményeinek adtak teret, mint családi, illetve baráti csoportok "kirándulása" a "városi zöldbe", a kint tartózkodó ismerősök felkeresése, véletlen találkozások, új ismeretségek kötése, közös mulatságok: vendéglőkben, kávéházakban, mutatványos és színi előadásokon, szabadtéri koncerteken, nyilvános bálokon, jótékonysági rendezvényeken, népünnepélyeken.

A kertek és parkok a 19. század embere számára a korabelihez viszonyítva is sokkal lassabb, nyugodtabb életritmusú, jó esetben tisztább, pormentes, üdítő, egészséges környezetet nyújtottak, amely nemcsak a felfrissülést és a megszokott keretek közül való kilépést szolgálta. Noha, amint azt a társadalmi térhasználat terén végzett újabb kutatások kimutatták,[10] a nyilvánosság e színterein is megnyilvánult az időbeli és térbeli szeparáció, a parkok, kertek, sétahelyek alkalmat nyújtottak azon társasági, viselkedési szabályok, szokások megfigyelésére, elsajátítására, amelyekről a korabeli viselkedési és életvezetési irodalom tanulmányozásával alkothatunk képet.

A parkokban, sétányokon és a nyilvánosság egy másik színterén, az utcán szem előtt tartandó előírások a legtöbb esetben megegyeztek. A 19. század illemkönyveiben a nyilvánosság előtti viselkedés szabályozása egyre több részletre terjed ki.[11] Az általános közlekedési és viselkedési szabályok ismertetése mellett a következő témakörökre is kitérnek: az ildomos járásmód, az ismeretlenekkel és ismerősökkel való találkozás, hogyan foglaljunk helyet a sétányon és az utcán, beszélgetés, ügyintézés, nézelődés, véleménynyilvánítás, étkezés, dohányzás, szemetelés. Általánosságban elmondható, hogy a nyilvánosság e színterén csaknem mindenkor a visszafogottság (mások tekintetének kerülése, a bámészkodás elítélése) és a másokhoz igazodó magatartás a követendő: "Utcákon, sétányokon nem illik másoknak útjába állongani, többekkel egy sorban az utat elfogni, tolakodni, pajkoskodni, danolni, fütyölni, lármázni, nagy hangon beszélni, nevetkőzni, mutogatni, bottal, kézzel hadarászni, pipázni, ebet magával hordani, kacérkodni, szegleteken az elmenőket szemlélgetni, az úton sokszor keresztül-kasul járkálni, másoknak lábalatt ténferegni, valakivel hosszas beszédbe megállani. A szembejövőknek idejében ki kell térni. Illetlen az út közepére köpködni, orrát oda fújni, gyümölcshéjat, papirost s egyebet oda hányni."[12]

A nyilvánosság előtt való viselkedés sajátosságát és különlegességét az adja, hogy a közélet szereplői a szabályozás nyomán úgy jelennek meg, mintha színpadon mozognának. Ezzel együtt azonban a szereplők jelenléte csupán látszólagos - nem jár a másokkal való érintkezés kötelezettségével, sőt általában egyenesen kerülendőnek tartják ezt a viselkedést. Egy szemléletes példa: ha a sétányon helyet foglalunk, a sétálóknak sem hátat fordítani, sem ismeretlenekkel beszédbe elegyedni nem illő.

A személytelenségből való kilépésre, a tényleges ismerkedésre való lehetőséget a parkokban/kertekben rendezett nyilvános bálok, illetve a fürdőhelyeken töltött időszakok kínálnak. Ezekről szólva azonban óvatosságra is intenek az illemkönyvek, arra figyelmeztetnek, hogy a megszokott keretek közül való kilépéssel elbizonytalanodik az addig követett normarendszer. Fürdőhelyen való ismeretségkötés alkalmával a kimért udvariasság ajánlása mellett azzal a megjegyzéssel is találkozunk, hogy a megszokott élethelyzetekbe visszatérve ez az ismeretség nem kötelez a kapcsolat fenntartására, ápolására. A szoros társadalmi és társasági kereteken való engedélyezett túllépés nagyjelentőségű alkalmai a nyilvános bálok, amelyek, akárcsak a kirándulások, fontos szerepet töltenek be a magánszférán túl való szocializáció színtereiként is.

 

Kertek és parkok Pesten

Míg Budát a természetes zöldterületek, kiránduló-, illetve pihenőhelyek gazdasága jellemezte, addig Pesten ezt a hiányt mesterséges zöldterületek pótolták. A 18. század végén, a 19. század elején számos olyan promenád és "társalgási kert" volt Pesten, amelyek jellegükben a mulatókertekhez hasonlítottak, például a Hacker-kert a Terézvárosban, a Beleznay-, Kerajtsi-, illetve Hilf-kert a Józsefvárosban. Ismertségüket elsősorban vendéglőiknek köszönhették.[13] Ezekben a kertekben azonban más szórakozási lehetőségekre is alkalom nyílt, az első pesti szabadtéri színielőadásra például a Skopeck-kertben került sor.[14]

Nem kevesebb, mint 22 kertet sorol fel Andreas Dorffinger 1827-ben megjelent útikönyvében[15], köztük az Orczy-kertet is. Beszámolója alapján csupán egyetlen köztulajdonban levő, úgynevezett "öffentlicher Garten", nyilvános, tehát közkert volt Pesten, mégpedig a Városliget. Emellett még a Duna-part (amelyet azonban a pesti oldalon a por tett kellemetlenné)[16] szolgált sétahelyül, s nem csupán az úgynevezett "elegante Welt", hanem a köznép számára is, bár térben és időben is egymástól elkülönülten: a köznép elsősorban a görög templom közelében, tehát a déli részen az úgynevezett "Schwibbogen"-nél található részét használta pihenő-, illetve ünnepnapokon, míg az északi rész az elegáns közönséget vonzotta. A sétahelyek tekintetében is inkább a budai oldalé volt az elsőség, amint az Anton Jankovits, József nádor udvari orvosának az 1830-as évekből származó, a két várost összehasonlító leírásából is kitűnik: "Pesten a promenádok kevés változatosságot nyújtanak, mivel a Városligeten kívül egyetlen olyan másik hely sincs, ahol a városlakók összegyűlhetnének. Ezért a városban általános és élénk az igény egy árnyas promenád iránt. Buda promenádok tekintetében jóval változatosabb képet mutat."[17]

Az 1820-as évektől Pest túlnőtt a régi városfalakon. A városkapukat és falakat lerombolták, utat nyitva a fejlesztésnek és modernizációnak, amelyben a József nádor vezetése alatt álló, 1808-ban életre hívott Városszépítő Bizottmány meghatározó szerepet játszott. Először a város déli része fejlődött gyorsabban, kézművesek, iparosok, kereskedők városrésze jött létre. Északon a fejlődés tengelye a Király utca volt. Az élet minősége azonban nem követte ezt a nagyívű folyamatot. Az egyik gond a por[18] volt, amint arra Széchenyi István Pest-Buda fejlesztéséről írt munkája, a Budapesti por és sár már címében is utalt. Az 1830-as évek elejének egyéb problémáit így örökítette meg emlékirataiban Podmaniczky Frigyes: "Általában a közegészségügyi és üdülési viszonyaink Pesten az ekkori időben a lehető legalantasabb fokon álltak. Az egész Duna-part a szomszéd városok mindkét oldalán szemétlerakodásra használtatott. Hogy minő állapotban volt Duna-partunk, legjobban bizonyítja az, hogy gróf Széchenyi István két angol lova hintóstól a Diana-fürdő udvarából (...) kirohant a kapun át a Duna folyamnak s annak alacsony falazatán le, a folyam közelében felhalmozódott szemétben oly lágy ágyra talált, hogy a piszoknál egyéb kárt sem a lovak, sem a hintó nem vallott."[19]

A sétaterek illetve városi kertek, parkok létesítése tekintetében a kor politikai, társasági életében és Buda-Pest fejlesztésében olyan meghatározó szerepet játszó két személyiség, Széchenyi István és József nádor eltérő álláspontot foglalt el. Noha a Firenzében született és nevelkedett József nádor gyermekkorában választott foglalkozása és kedvenc foglalatossága a kertészkedés volt, mégis úgy vélte, talán az itáliai példa nyomán, hogy: "A fák nem tartoznak a városhoz."[20] A város perifériáján, illetve zárt egységben létesítendő és fejlesztendő zöldterületek híve volt, amint erről a Városliget kiépítéséhez nyújtott segítsége, illetve a Margitsziget fejlesztése tanúskodik. Ezzel szemben Széchenyi István kezdeményezésére az úgynevezett Sétány Társulat az 1840-es évek közepén, ugyan a történeti városmagon kívül, de annak közelében, Lipótvárosban egy promenádot hozott létre, amelyet később az alapítóról neveztek el: A mostani Széchenyi sétatér egészen 1846-ig szemétlerakodó helyül szolgált. A Vásár tér, a József tér, a Váci út, a Kerepesi út, az Üllői út kövezetlen állapotban, majd homok-, majd sártengert mutatott (...). Üdülési helyül azok számára, akik kocsival nem rendelkeztek, akkor más hely nem létezett, mint az Újépületet környező akácfasor, amely sétány, hasonlítva azt többi akkori közhelyeinkhez, eléggé tisztán volt tartva (...).[21]

Jelentős parkfejlesztések (Városliget, Margitsziget) az 1860-70-es években indultak meg. Mindez egybeesik Pest-Buda történetének második nagy fejlődési korszakával, mely a kiegyezéssel kezdődött el és az első világháborúig tartott. Ez az időszak a megkésett, de gyors iparosodás, városnövekedés és a Nyugathoz való felzárkózás kora volt. A város lakossága 1875 és 1900 között megháromszorozódott. Más európai városokkal összevetve, csupán Berlin esetében figyelhető meg hasonló arányú növekedés. 1873-ban, Óbuda, Buda és Pest egyesítése idején a magyar főváros közepes méretű, 300 ezer lakosú város volt, Európában a tizenhetedik. 1910-ben, a város mai határait tekintve lakosainak száma már elérte az egymilliót, Európában a nyolcadik helyre lépett előre, megelőzve Rómát, Madridot és Milánót.

Az 1870-ben életre hívott Fővárosi Közmunkák Tanácsa nagyarányú városfejlesztési tervet dolgozott ki. Minden olyan elem megtalálható volt a tervezetben, amely a kor színvonalának megfelelt: körutak rendszere, tömegközlekedési hálózat, az épületek magasságának meghatározása, zöldterületek létrehozása. A 19. század utolsó évtizedeiben a Duna mindkét partján számos sétányt alakítottak ki (például a Duna-korzót 1873-ban), amelyeknek létrehozását, a Duna-part pesti oldalának beépítése helyett, már Táncsics Mihály is sürgette.[22]

Podmaniczky Frigyest, a Közmunkatanács alelnökét, már régóta foglalkoztatta az a gondolat, hogy minden lehetséges helyen közteret kell létesíteni. Emlékirataiban a zöldterületek hiányát fájlalja: "Egy régi bűnnek rendbe hozása érdemel még főtekintetet, mely ha végigjárjuk Budapestet, minden figyelmes vizsgálónak, s különösen azoknak, akik itt élni kénytelenek, azonnal a szemébe ötlik - s e hiány, a fa-hiány, s sétányok, nyilvános kertek nem léte."[23]

Podmaniczky szorgalmazta kertek, megfogalmazása szerint "népkertek" létesítését, méghozzá a már meglévő parkok (mint például az Orczy-kert, a Városmajor stb.) olyan átalakításával, illetve újak létesítésével, hogy azok egy zöld övezetet képezzenek a városban. "Ezen egyes nagyobb kertek, melyekre nézve a fényűzés éppen nem szükséges, csak sok fa s zöld pázsit, egymással összeköttetésbe hozatnának a felebb említett, az egész várost övedző ültetvény által, mely ültetvény, amennyire kivihető, félbeszakítás nélkül folytattatnék - ami, úgy hiszem, jelenleg még lehetséges. Ha idővel a város a mostani vonalon túl talál terjeszkedni, mindez, amiről itt megemlékezünk, éppoly hasznára leend azoknak, akik a város vonalán túl telepednek le, mint azoknak, akik e kereten belül laknak s építkeznek.

Valamely már rendezett, sűrűn beültetett, utakkal ellátott helyből fényes angol parkot varázsolni nagyon könnyű; a fő dolog, hogy városunkat óvjuk meg a portól, amennyire lehet, s hogy a lakosság számára mennél több könnyen elérhető oly ültetvényeket teremtsünk, ahova üdülni, sétálni, a fiatalság játszani s testgyakorlatokat rendezni mehet fáradság, költség s időpazarlás nélkül."[24]

Elgondolásai azonban sajnos nem valósultak meg teljes egészében, de ennek ellenére a századfordulóra a híradások szerint 28, a hivatalos statisztika alapján pedig 48 kisebb-nagyobb köz- és magánparkja, valamint sétánya volt a fővárosnak.[25] Más felmérések szerint a nyilvános parkok, kertek száma még nagyobb volt, ötven körül lehetett.[26] Ezek között található az ekkor már a Ludovika Akadémia teljes fennhatósága alá került Orczy-kert pótlására létesített, nevében is látogatóközönségére utaló Népliget, amelynek tájkertté alakítása 1893-ban indult meg.

A 19. század második felének kedvelt séta- és kirándulóhelyei, a társasélet népszerű színterei között a következőket említik a korabeli útikönyvek:[27] a Városliget, a Ferenc-József rakpart a Vigadó-térrel, amelyen elegáns kioszk található, az Erzsébet-tér (kávéházzal, ahol nyaranta heti három alkalommal katonazenekar ad koncertet), a József [nádor]-tér, a Széchenyi sétatér, a Múzeum-kert, a Népliget. Mind közül a legnagyobb elismeréssel azonban a Margitszigetről szólnak, a század első felében olyan népszerű Orczy-kertet pedig már meg sem említik.

 

Az Orczy-, majd Ludovika-kert

Pormentes, egészséges környezet, szépen rendezett park, friss forrásvizet adó kút - ennek köszönhette Pest első nagyterületű, magántulajdonban lévő, de már alapításakor is közkertnek szánt angolkertje, az Orczy-kert népszerűségét. A kert megnyitása azon hazafias és egyben a felvilágosodás szellemében született filantróp kezdeményezések közé sorolható, mint Széchényi Ferenc múzeumalapítása.

Az Orczy-kert a század első felében élte fénykorát. Szépségéről költemények és kertművészeti ismertetések is születtek, szinte minden Pestről szóló útikönyv említést tesz róla és büszkeségéről, a család által komoly anyagi ráfordítással létesített üvegházról.[28] Sorsában alapvető változást jelentett a Ludovika Alap javára 1829-ben történt átadása. Nem csupán a Ludovika Akadémia felépítése, hanem magán a kert területén végrehajtott átalakítások is jelentősen megváltoztatták tájkert jellegét. Mindezek ellenére továbbra is nagy népszerűségnek örvendett: "Atyámnak hajdan, mikor még én és testvéreim gyermekek voltunk, kedveltebb sétahely gyanánt tűnt föl az azon időben Budapesten élvezhető kirándulási helyek közt a Városliget, a Városmajor és Zugliget mellett az akkor meglepő díszesen rendezett Orczy-kert, s Pali bátyámmal, míg ez tanuló volt, tavasz és nyáron át alig virradt, már kisétált oda, hogy ott a jó légben, a kedves virágillat között végezze egyetlen fia, mialatt ő közelében fel s alá sétálgat, iskolai feladatait. - Midőn Pali készen volt, reggeliztek mind a ketten, s mi alig győzhettük hallgatni a jó tej, friss íróvaj és puha tejes kenyér magasztalását, melyből naponkénti reggelijök állott, s alig vártuk a vasárnapot, hogy anyám kíséretében, de velök együtt, kikocsizhassunk mi is e gyönyörű tündérkertbe."[29]

Gyökeres átalakulására a forradalom és szabadságharccal, illetve az azt követő időszakkal került sor: bár az intézmény még nem működött, katonai célokra, csapatok állomásoztatására, valamint kórházként szolgált. Mindez nem csupán a kert erős pusztulását okozta, hanem látogatottságának időleges korlátozásával is járt. Másrészt Pest kiépülése, illetve a Városliget fejlesztése miatt fokozatosan csökkent népszerűsége. Hétköznap elhagyatott volt: egyre kevesebben látogatták, elsősorban a városi középosztály kisszámú képviselői. Hétvégenként viszont a szegényebb néprétegek mulatóhelyévé vált. Vagyis a korábbi, magányos, csendes sétára szolgáló tájkert átadta helyét a hétvégi mulatókertnek, amit ebben a jellegében a területén kialakított vendéglők, valamint az ide települt cirkusz is csak erősítettek.

A korábbi módosítások után a kert jellegét gyökeresen megváltoztatta, amikor funkcionálisan teljes egészében a Ludovika Akadémiának rendelték alá. Bár Pest város tanácsa évekig elodázhatta teljes lezárását (éppen a városrész zöldterületekben való hiányára, így szociális indokokra hivatkozva), amint azonban megindult a Népliget kialakítása, amelynek létesítése éppen e problémák megoldását volt hivatva előmozdítani, már semmi sem állhatta útját annak, hogy teljes egészében átadják a Ludovika Akadémiának. Ettől kezdve már csak magánkertként emlékeznek meg róla,[30] ahol időnként reprezentatív és sportesemények is helyet kaptak.

 

[...]

 

A Margitsziget

"Budapest tündérkertje! Egy darab a paradicsomból - az édenkert tiltott fája nélkül."[38]

"az a szépséges szemölcs [... mely] mintha zöldselyem hímzés volna az ezüstszalagon"[39]

Jókai Mór és Mikszáth Kálmán jellemezte így a szinte egyedülállóan gazdag szépirodalmi hagyománnyal rendelkező, Árpád- házi Szent Margit nevét a 14. század óta viselő szigetet, mely egykor a Nyulak szigete, Nagyboldogasszony-sziget, Úr-sziget, Budai-sziget, Duna-sziget, a török korban Lányok szigete, majd a 19. században, tulajdonosáról a Nádor/Palatinus-sziget néven is ismert volt. A fősziget és több kisebb sziget (Fürdő- valamint Festősziget) egyesítésének, illetve fokozatos kiépítésének köszönhetően ma Budapest második legnagyobb területű parkja, amely eredeti rendeltetését az átalakítások ellenére is leghívebben őrzi.

A gazdag történelmi múlttal rendelkező, később vitatott hovatartozású sziget már a 19. század első felében is ismert és népszerű kirándulóhely volt.[40] Többszöri lezárását követően csak a 19. század utolsó harmadától vált a budapesti társasélet meghatározó, külföldön is ismert színterévé. A főváros legnagyobb szalonjának, korzójának is nevezték: "(...) a sziget nem volt egyéb, mint egy olyan korzó, amelyet minden oldalról víz vesz körül."[41]

A Margitszigethez hasonló példát keresve a Monarchia jelentős városaiban, párhuzamként a korabeli társaséletben szintén jelentős szerepet betöltő prágai szigeteket (Zsófia/Szláv-sziget, Lövész-sziget, Štvanice/Állathajszák szigete) említhetjük.[42] A 19. század folyamán élénk, változatos társaséletnek nyújtottak teret, egy-egy funkcióra specializálódtak, s általában véve látogatóközönségük a társadalom minden rétegét felölelte - természeti adottságaiknál fogva azonban nem tudtak magukba sűríteni olyan sokrétű szerepköröket, mint a Margitsziget.

Számos korabeli szerző, a sziget szépségeit ecsetelve, Budapest más parkjaihoz viszonyítva a következőkben látta egyediségét, különlegességét: a poros, lármás Pesttel szemben sajátos mikroklímát, jó minőségű levegőt, rendezett, ápolt, gazdag parkot, üdülést (a város közvetlen közelében, de mégis attól elkülönülve), fürdőt, gyógyvízkúrát, sportolási és gazdag szórakozási lehetőségeket kínált. A szigetet időszakosan elöntő áradások mellett egyedül megközelítése jelentett gondot, hiszen a Margit-híd 1876-os, majd pedig a margitszigeti szárnyhíd 1900-as megnyitásáig[43] kizárólag hajón, illetve csónakon lehetett megközelíteni.

[...]

 

A Margitsziget az irodalmi emlékezetben

 

"Borongó esti sétáimban, ott a sziget
lakatlan részén:
egy-egy faderék mögül előlépnek régi írók (...)"[95]

A jó levegő, a fürdő nyújtotta gyógyulás, a főváros nyüzsgésétől való eltávolodás vágya, egy nyugodtabb, kötetlenebb életritmus (amely csak kivételes alkalmakkor zökkent ki megszokott rendjéből) sok művészt, írót vonzott a szigetre.

Csak néhányukat megemlítve, Arany János, Mikszáth Kálmán, Prielle Kornélia, Gyarmathy Zsigáné, Salamon Ödön, Törs Kálmán, Szép Ernő mind nagy becsben tartották a szigetet. "Ott, ahol a könnyű őzikelábak és a még finomabb női lábak mellett a főhercegi katonacsizma is otthagyta nyomait, egy széles talpú, fontos terjedelmű, szinte falusi csizma nyoma után is nézelődhetünk sétánkban a gyalogösvényeken: az Arany János csizmájának a nyoma után."[96]

Arany János, akinek számos alkotása fűződik a szigethez, "Hova el nem hat/Város zaja semmi",[97] 1861-ben kereste fel először, majd 1877 és 1881 között huzamosabb ideig lakott itt. Törzsasztalánál a felső vendéglőben gyakori vendég volt Pulszky Ferenc és Szilágyi Sándor is. Meleg barátság szövődött ekkor az idősödő Prielle Kornélia és az egész Arany-család (Aranyné, Arany Lászlóék és Aranyék unokája, Széll Piroska) között.[98]

A Kisszálló, amelyet a kispénzű közönség látogatott, a századfordulóra valóságos művésztanyává vált.

Bródy Sándornak is egyik kedvelt tartózkodási helye lett, amint ezt fia, Hunyady Sándor is feljegyezte: "Aztán végre is egy dologban együtt voltam az öcséimmel. Abban hogy apám sem nálunk, sem náluk nincs »otthon«, hanem magamagánál van, teljesen egyedül, a legtöbbször a Margitszigeten, amelyet mi valami boldog, művészi gyarmatnak tekintettünk. A Kisszálloda zöld zsalus szobájában, örökös nyaralási illúzióban."[99]

Elsősorban ősszel és télen kereste fel a szigetet: "Amikor az úrinép kivonul a Margitszigetről, akkor én szépen bevonulok; így most is. Nekem ez a legszebb és legismerősebb hely a világon, pedig nem vagyok természet-, hanem ember-imádó és egy fiatal nőnek a pisze orra többet mond nekem, mint maga a Mont-Blanc. Ezen halott hó van, azon élő szeplő. A sziget azonban más, a növényeknek itt húsa van, a fák öles karjukat nyújtogatják felém és a Duna, amint átöleli az egészet, szinte sárlik ... Amikor az emberek még mertek élni, a középkorban - mily kár, hogy lemaradtam róla - mindig papok, barátok laktak ezen helyen. És a papok tudták, hol kell és hol lehet jól élni. (...)"[100]

Bródy Sándor, akinek itt készített gulyásairól Krúdy is megemlékezett, maga köré gyűjtött kompániájával - először - 1906 telén vonult ki a szigetre, ahol a kisszállóban szálltak meg. Az erős hóesés miatt nem tudtak visszatérni a fővárosba. E társaság tagja, Molnár Ferenc az egy hétig tartó kényszerű szobafogság idején írta a világhírt számára megszerző Az ördög című színművének első jeleneteit. A nagy kerti zöld asztalt lakására is magával vitte, körülötte számos író és művész gyűlt össze.[101] Később is gyakori vendég volt ezen a helyen, amint arról számos szigeti ihletésű elbeszélése is tanúskodik: "Elmondom, hogy húsz éven át ezen a szigeten nyaraltam és megemlítem, hogy azért mégis az volt a legszebb, mikor egyszer egy nagyon szigorú és rengeteg hótól fehér télen az igazgatóság nyitva tartotta a kisebbik szállodát, s elnevezte vízgyógyintézetnek, mert be akarta vezetni a téli fürdőszezont.

Ezen a télen tizennegyedmagammal én is ott laktam a szigeti kis szállóban. És nagyon érdekes volt ott lakni egy ilyen fiatal újságírónak, nagyon mulatságos, mert az a kis elszánt csoport, amely a primitív, másfélemeletes hotelben ott telelt, csupa különös emberből állott. Különös dolgok játszódtak le ott."

Krúdy életének és nosztalgiától áthatott írásainak egyik helyszíne volt az "aranykor" Margitszigete, amelyet gyakran a szerelem szigeteként jelenített meg. Az 1918-tól 1930-ig a szigeten élő író jól ismerte történetét, legendáit, fáit, romjait. A rövid életű Szigeti séták című folyóirat kiadója, szerkesztője és jobbára írója is Krúdy volt. A szigeti múzeum gondolatát szintén ő vetette fel. Első látogatására így emlékezik: "Vénülnek a fák, hullik a vakolat az udvarházról, de az öreg herceg úr minden tavasszal maga bontogatja ki a tél előtt elföldelt rózsafáit. (A kerítésen már kíváncsian kandikál be az a nyíregyházi kisfiú, aki az országos kiállításra jött apjával 1885-ben, és valaha majd azokban a falusias szobákban fog lakni, ahol egykor az öreg herceg úr nyaralt. És megöregedve is hallja az éj kísérteties óráiban a pengő sarkantyús lépteket, régi magyar nádorispánok, pattogó, csengő-bongó járás-keléseit, régi írók sóhajtozásait.)"

 

(forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00003/00033/magyar.html ) 

-------------------------------------------------------------------------------------- 

Július 4. 

1891.

Kalocsán 1891-ben ezen a napon hunyt el Haynald Lajos bíboros érsek, a természettudományok bőkezű támogatója. (Szécsényben született 1816-ban.) Teológusként Bécsben végzett, később erdélyi püspök (1852-'63), majd 1867-től kalocsai érsek. Bár a darwinizmus ellenfele volt, növénygyűjtőként és a botanika mecénásaként beírta nevét a hazai tudománytörténetbe. Herbáriumát és szakkönyvgyűjteményét múzeumunk Növénytárára és Könyvtárára hagyta: http://www.nhmus.hu/hu/novenytar/haynald   

1910.

A nevadai Reno városában az afroamerikai Jack Johnson, a nehézsúlyú boksz világbajnoka a 15. menetben kiütéssel legyőzi a korábbi bajnok fehér Jim Jeffriest. Az "évszázad mérkőzésének" kikiáltott találkozót Jack London és mások szervezték, hogy "bosszút álljanak" az első fekete bajnokon. Kudarcuk után Amerika-szerte zavargások törtek ki, kéttucatnyi halottal.   

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://vasarnapiujsag.blog.hu/api/trackback/id/tr883036755

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.